Történt egyszer, a világjáró nyuszival Hopszival, hogy levelet hozott neki a postás. A levélben ez állt: „Kedves Hopszi! Rég nem találkoztunk, gyere el  látogatóba. Szerető unokatestvéred: Anti”

Hopszi bepakolta a bőröndjét, és elindult a vadonba Antihoz, az óriás nyúlhoz.  Ahogy megérkezett, egy elefánt közeledett felé.  A hatalmas állat lépteit már messziről érezte a kis nyuszi, mert a föld is beleremegett ahogy közeledett. Hirtelen, a dübörgő lépések abbamaradtak, és besötétedett. Hopszi felnézett az égre, a napocskát kereste, de helyette az elé tornyosuló elefántot látta, s ekkor, egy  vidám hangot hallott:

• Szia Hopszi! De jó, hogy megérkeztél! Nézd, itt ülök a fáncsi hátán! – köszöntötte Anti vidáman az unokatestvérét. –Hopszi, ő itt a jó barátom Borhi az elefánt, ő fog minket körbevezetni a dzsungelen.

 Az elefánt lehajolt a földre, és ormányával felültette a hátára Hopszit.  Éppencsak elindultak a kalandos úton, amikor egy csorda szaladt el mellettük.

• Nézd, Hopszi, ők a zebrák. A lovak az unokatestvéreik, csak itt, a szavannán csíkos ruhát hordanak.

A kis világjáró nyuszi csak ámult és bámult, mert zebrát eddig csak a városban, az úttesten látott, a csíkok hasonlítottak, de a városiak unalmasak, és nem tudnak szaladni. 

A kis zebrák eközben versenyt futottak, a szüleik kényelmesen sétáltak utánuk, így a kis nyuszi alaposan megnézhette őket.

A nap forrón tűzött a vadonban, amikor az elefánt, egy tónál megállt inni. A zebra család is megszomjazhatott, mert a kis zebrák éppen fürödtek a vízben, miközben a szüleik az árnyékban türelmesen várták őket. Hopszinak szokatlan volt ez a sivatagi meleg. Épp azon morfondírozott, hogy neki sem ártana megmártóznia, amikor Borhi, felszippantott egy nagy adag vizet, és lelocsolta magát vele.

• Erről nem volt szó! - nevetett fel a két nyuszi egyszerre. Velük nevettek az ott lévő állatok is, de a közelben álló, mindig háborgó Sziszi, az emu, nem állta meg szó nélkül:
• Jajj, a frizurám, épp most száradt meg. Na, tessék, kezdhetem a tollászkodást előről!

• Ne is törődj vele Hopszi– mondta Anti- ő mindig ilyen zsémbes.

Csillapították mindannyian a szomjúságukat, és folytatták útjukat Anti közeli házához, a vadon kicsiny erdejének leggyönyörűbb fájához.  Pár pillanattal később Hopszi megköszönte Borhinak az utazást, és egy nyuszipuszival köszönt el tőle. Anti finomabbnál finomabb ételekkel kínálta messzi útról érkezett unokatestvérét, akinek jártányi ereje se maradt a sok élménytől. Jó éjt kívántak egymásnak, Hopszi behúzódott a hálózsákjába, és már csak halk, duruzsoló szuszogását hallani. Anti is bebújt az ágyikójába, magára húzta a takarót, és már el is aludt. Szép álmokat nektek is.