Élt egyszer, a kerek erdő szélén, egy öreg viskóban Zebri, a különleges bárány. Mindenki szerette, és jól ismerték az erdő lakói, hiszen nem sok olyan bárányt találni máshol, akinek zebra csíkos a bundácskája, és a mézet tartja a legfinomabb csemegének. 

A tél már visszavonulót fújt, a tavasz első napsugarai az utolsó hóbuckákat is pocsolyává olvasztották. Zebri, a hideg ellenére is, ki akart menni játszani a barátaival.

-   Anya, szeretnék kimenni a rétre a többiekhez.

-  Zebri, nem szabad kimenni, mert a rengeteg hó egyszerre olvadt el, és a házunk előtti föld mocsárrá változott.

De Zebri, mintha meg se hallotta volna, már felöltözve indult kifelé. Ahogy kilépett a házból, egyből elsüllyedt a sárban, mind a négy lábával, és hiába próbált kétségbeesetten visszatérni a lakás melegébe, a saras föld nem engedte.

-   Anyaa! –kiabált segítségért.

-Itt vagyok –válaszolta az anyukája, aki már felöltözött, hiszen pontosan tudta, hogy az eleven Zebri nem fog tudni egyedül visszajönni.

-   Zebri figyelj rám! Most hátat fordítok neked, te próbálj meg a két mellső lábaddal átölelni engem, és egy nagy ugrással beugrunk a teraszra. – mondta megnyugtató hangon az anyukája.

A kicsi bárány szót fogadott, átölelte szorosan az anyukáját.

-   Na, most háromig számolok, és háromra ugrunk. Egy, kettő, hááá –kezdte a bárány anyuka

Arra, ami ezután történt, arra egyikük sem készült fel. A sár olyan erősen fogva tartotta Zebrit, hogy amikor háromra ugraniuk kellett volna, akkor nemhogy a kis bari nem jutott ki a sárból, de még az anyukáját is berántotta, aki hangos nevetésben tört ki. Bégető csemetéje is hahotázni kezdett, a nagy lármára odarepült a mindentudó bagoly.

-   Látom nagy pácba kerültetek –mondta vidám hangon- elmegyek, hozok nektek segítséget.

Pillanatok alatt hazaért a gyapjas családfő. Meglátva a pácba került családtagjait beugrott a házba, ugyanis ő már tudta, hogy van ott egy kő, ami szilárd talajt ad a lába alatt, ahonnan a teraszra tud lépni. Kihozott a házból egy erős kötelet, egyik végét a terasz egyik oszlopához kötötte, a másikat meg odadobta bárány anyócának, aki magára kötözte azt. Ekkor az erős gyapjas húzta, húzta, a kötelet, a két mellső lábát megvetette a terasz két beton virágcserepében, és még így is csúszott a hátsó lábaival, de végül sikeresen kihúzta a párját a sárból.

Zebri hihetetlen izgalomban nézte végig, a hős apukája mentőakcióját. Ő következett. Az apukája most neki dobta a kötelet.

-   Kis bégetőm, kösd magadra a kötelet, ahogy anya csinálta, és máris kijöhetsz a sárból te is.

Nem kellett kétszer mondani neki, azonnal cselekedett. Ekkor apa erős húzásokkal berántotta a teraszra a kis gyapjast.

-   No Zebri, ez jó lecke volt. Kérlek, legközelebb fogadj szót anyának, mert látod, most hatalmas galibába kerültél, és szó szerint magaddal rántottad őt is.

-   Rendben apa. –hebegte a kis bárány.

Gyorsan lemosták magukról a sok-sok sarat, majd Zebri a családjával játszott egész délelőtt.